Viharos kapcsolat


András és Kata négy éve éltek együtt, ahogy András katolikus nagymamája szokta emlegetni: vadházasságban. Kapcsolatukat szokványosnak is lehetne mondani, ha hiányozna belõle az a dinamika, az a hevesség, amivel õk ketten egymáshoz viszonyulnak. Veszekedéseik intenzitása az évek folyamán egyre csak nõtt. Kezdetben néhány félhangos megjegyzésekkel, szavakkal, mondatokkal fejezték ki nem tetszésüket bizonyos dolgokban, ami pár perc múlva, hangos nevetéssé, csiklandozós jókedvvé, vagy épp szenvedélyes szeretkezéssé simult át.

Két húszas éveiben járó egyetemista fiatal, akik most lettek önállóak egy idegen városban próbálják megállni a helyüket. Aztán az élet, a sors, vagy nevezhetjük akár véletlennek is egymás mellé sodorja õket. A képlet már – már sablonosan egyszerû. Találkozgatások, tea, kávé meghívás, meghitt beszélgetések, éttermi vacsorák, majd albérlet mustra, talán ha nincs senki otthon, akkor váratlanul egymásba is gabalyodnak. Ifjúságuk minden szenvedélyét beleadják az elsõ szeretkezés élményébe. Valószínûleg az elsõ sosem a nagykönyvben leírtak szerint teljesedik be, de késõbb a hetek, hónapok, netán évek múlásával, egymáshoz csiszolódnak, kitanulják egymás kényeztetésének mesterfogásait. Ezek az élmények meghatározzák egymáshoz kötõdésük milyenségét, mikor is megfogan bennük a gondolat, a vágy, hogy õk véglegesen egymáshoz tartoznak, s tovább nem keresik senkiben a másikat. Szerelmüket így próbálják óvni a külvilágtól, egymásban csak a szépet és a jót látják, egymás felé, csak a szépet és a jót mutatják. De mindketten úgy érzik, az õszinteség az, ami tökéletesíti kapcsolatukat.

András és Kata is ebben a meggyõzõdésben bútorozott össze, hogy életük innentõl úgyis szorosan fut egymás mellett, akkor miért ne éreznék minél hamarabb az összetartozást azzal, hogy együtt élnek. Minden nap egymás mellett ébredni, nem csak a kivasalt, megborotválkozott arcot látni, vagy a megfésült rendezett hajkoronát, hanem a gyûrött, reggeli morcosságba torzult arcot is meg kellett tanulniuk elfogadni. Egymást a puszta valóságukban látta a két fiatal, azt is meg kellett látniuk, amit addig titkoltak. Teljesen nyitott lett az életük egymás elõtt.

Hetekig-hónapokig nem tudtak betelni egymással, a varázs, hogy bármikor érintésnyi közelben lehetnek, amikor a vágyuk a magasba szökell. Akkor kényeztethetik egymást, amikor csak jól esik, amikor kedvük úgy tartja, engedhetnek az elhatalmasodó gyönyör hívó szavának. Gyakran vacsora helyett egymás testét csókolták, simogatták, nyelvükkel kezdték a szeretkezést, játszadoztak, incselkedtek egymás testével. A ruhát lassú simogatásokkal vették le egymásról, élvezték minden egyes alkalommal, ahogy centirõl, centire feltárják a másik meztelenségét. Mennyi kéj fakadt ezekbõl a mozdulatokból! Kata magas volt és vékony, szokatlanul apró melleinek bimbója minden érintésre érzékenyen reagált, mikor András a nyelvével izgatta. Majd lassan felfelé haladva a nyakába csókolt, közben fenekét markolászta. Beleborzongtak, lubickoltak a szerelemben. A szeretkezés sóhaja, nyögdécselése visszhangzott a szobában, megtanultak egyszerre felkapaszkodni az orgazmus hegycsúcsára. Egymás nedvében fürödve, egymás ajkaiba kapaszkodva tértek mindig magukhoz, azt gondolták ezt az érzést nem lehet sem megunni, sem betelni vele. Az életük így teljes, egymás mellett ébredve reggel, szeretkezésbe merülve aludni el este.

A nõi nem és a gyönyör rejtett forrása óriási hatalom a férfiak felett, mert András hûségesen követte Kata szavait. Ha kellett a fõzésben segédkezett, a takarításban, a tanulásban, dupla mûszakot vállalt, ha Kata fáradtan jött haza az egyetemrõl ebédet melegített. Bármi kellett, ugrott. Nem kérdezett, csak csinálta, amit kell. Elõteremtette az anyagiakat mindenre, amit csak egyetemistaként megtehetett. Fáradtan is azt leste Katának mi a kívánsága, hova vigye, mivel járjon a kedvében.

Cserébe kritikát kapott. Miért így ülsz, hogy beszélsz, hogy viselkedsz, mit hova teszel. András türelmesen viselte. Szerelmes volt, ez még belefért az egymás nevelésébe. Csak az érintette rosszul, ha Kata más elõtt kritizálja, más elõtt szólítja meg, vagy utasítja rendre. Ettõl néha úgy érezte elborul az agya. Szomorú volt és egyre gyakrabban dühös. Mióta reggeltõl estig a mûhelyben dolgozik, szinte örült, ha nem kellett otthon lennie. A munkahelyén kialakított magának egy kis privát szférát, ahol önmaga tudott lenni. Haza már csak fáradtan járt, annak örült, ha hullára dolgozhatja magát, az örökös kritikák, kötekedések még a napi 12 óra munkánál is jobban leszívták az idegeit.

Egyre gyakrabban „robbantak”, ha valami nem tetszett a másikban, ez egész apró, legtöbbször jelentéktelen nézeteltérésbõl fakadt. András egy nyakkendõ miatt is hangos veszekedést tudott generálni, de egyre inkább elmaradtak a szeretkezésbe átcsapó kibékülések. Lassanként szinte rákaptak a veszekedés ízére. Egy hatalmasabb kirohanás után, nem kellett napokig beszélgetni, nem kellett egymás szemébe nézni. Elég volt reggelente a tányérdarabokat összeseperni.

A barátok, a szülõk errõl nem sokat tudtak, a külvilág egy ideális jövõbeli párt látott bennük, értelmiségi fiatalok, akik együtt kezdik az életüket, s késõbb a házasság szentségében együtt is folytatják.

Harmonikus volt a szex közöttük, barátok, család elõtt tökéletesen viselkedtek, szerették is egymást, de bármilyen apró gond adódott megbeszélés helyett, egybõl veszekedni kezdtek, durva, obszcén kiabálások, ajtócsapkodások, telefon földhöz vágása, ablak betörése lett a vége. Néha mindkettõjük részérõl. Egyik sem hagyta magát. Az együttélésnek pedig az lett volna a titka, ha engedékeny mindkét fél. De nem! Kata rajongásig szerette Andrást, ennek ellenére a legkisebb hiba, egy rosszul kiejtett mondat, befizetetlenül maradt számla kihozta a sodrából.

András egyre késõbb kezdett el hazajárni, nem volt senkije, csak egyszerûen nem akart otthon lenni, nyomasztotta a gondolat, mi várhatja otthon. S persze várta is, ha késõn ért haza azért, mert lehet nõ van a dologban, ha korábban ért haza, akkor egy rosszul levetett zokni okozta a veszekedést. Az egyetem, a vizsgák újabb stressz forrásként tornyosult föléjük.

Egy kívülálló megkérdõjelezte volna ennek a kapcsolatnak az életképességét, nem értette volna, miért cibálják egymás lelkét és idegeit, mikor jelen állapotukban a szerelmen kívül semmi nem kötötte össze õket. Bár, az õrült veszekedések és durva szavak között nyoma sem volt gyengéd szerelemnek. A szeretkezések egyre ritkábbak voltak Kata frusztrált volt és hideg, András fáradt és örült, ha élt. Esténként idegenként zuhantak egymás mellé az ágyba. Az ideális, fiatal pár, csak társaságban, vagy a család szemében került elõ, hétköznapokon gondosan a szekrény mélyére volt rejtve.

S mégis mindennek ellenére egy percre nem fordult meg egyikõjük fejében sem a szakítás. Volt valami különös kötelék közöttük, ami a heves veszekedések között is egymáshoz láncolta a fiatalokat. Titokban azt várták, hogy a másik tegye meg a szakításhoz vezetõ elsõ lépést. Ami minden bizonyára nem volt könnyû és egyszerû, mert a szerelem és a vonzalom még nem hunyt ki. Hihetetlen mi mindent elbír az a különös érzés, ami kérdés nélkül fogan meg bennünk és mindaddig nem távozik, míg egy apró reményt lát a beteljesedésre.

Egy este András a szokásosnál késõbb ment haza, engesztelésül egy cserép lila orchideát vitt magával, ettõl remélve a feloldozást. Kata az ágy végében ült felhúzott lábakkal, durcásan és a legkisebb jelre is vadmacskaként ugrásra készen. Már az ajtóban látva András bûnbánó arcát felforrt benne a düh. Miért most jött haza? Biztos azért hoz virágot, mert másik lánnyal volt.

András hiába bizonygatta õ csak a mûhelyben dolgozott, Kata egybõl nekiesett, válogatott szavaival kiabálva, káromkodva, hogy nem hiszi el. András erre öklével a szekrénybe vágott, hogy bütykein kiserkent a vér. A szócsatából õ sem maradhatott ki. Ekkor ejtette ki elõször Kata: – Õrülten szeretlek, de nem bírom így veled! Tûnj el az életembõl! – ordította önkívületben.

– Nem fogsz többet ugráltatni, kritizálni, megalázni! Igen, igazad van! Elegem van nekem is! – s András jobb keze lendületével a nõ jobb szemöldökcsontjának öklözött. Annyira remegett a dühtõl, amitõl önmaga is megijedt. Kiabálta, hogy jobb lesz így. De hogy? Ez lenne a jövõ? Kata az ütéstõl azonnal elájult. Ekkor látta a férfi mit is tett igazán.

Simogatta, csókolgatta vizes ruhával törölgette a homlokát, közben szerelmes, megbocsátó szavakat suttogva a fülébe. Kérlelte, hogy térjen magához és bocsásson meg. Talán egy fél óra is eltelt, mire kinyitotta a szemét a nõ, erõs fejfájást és csontfájdalmat érzett a jobb szeme körül. Hirtelen el is felejtette, mi történhetett, miért feküdt az ágyon. Rémképekben ugrott be, az elmúlt óra eseménye. A szoba üres volt. Mikor András belépett és Kata a szemébe nézett, akkor az emlékek bizonyossággá váltak számára.

Felugrott és ki akart rohanni a lakásból, haza egészen a szüleihez, a rémülettõl távol. Kinyitotta az elõszoba ajtót, de a férfi útját állta:

– Kérlek, ne menj el. Nem mehetsz el, mindent meg tudunk beszélni!

– Mi??? megbeszélni? soha nem is tudtunk az igazi problémákról beszélni, eressz el! Szellõztetnem kell a fejem.

– Gyere vissza, légy szíves ne menj sehova. Kérlek szépen! Hányszor könyörögjek még?

Végül Kata engedett, a férfi kézen fogva bevezette a szobába és segített az ágyra feküdnie. Nagyon szédült, könnyei hirtelen elkezdtek folyni, minden elõzetes jel nélkül zokogásba tört ki.

– Soha többet nem lesz már olyan, mint az elején, vagy mint eddig! – motyogta egymás után többször.

Egész éjjel nem aludtak. Egy szót sem szóltak egymáshoz, a férfi 190 centijével összekuporodva ült az ágy szélén, a nõ lábait felhúzva és átölelve reggelig csendesen sírt, hol a fizikai, hol a lelki fájdalom miatt. Reggel András csendben ment el dolgozni, Katát ugyanabban a pózban találta.

Dél felé csengettek. Kata kinyitotta a bejárati ajtót barátnõje állt ott, akinek földbe gyökerezett a lába a látványtól, a kék folttól a szem környékén. A nõ összeszedte magát és elmesélte a történetet, nedves szemeit állandóan törölgette, a könny folyton meggyûlt benne.

– Miért nem szakítasz vele? – kérdezte az aggodalmas barátnõ.

– Mert nagyon szeretem, nem tudnék nélküle meglenni. – sírta Kata, nem akarta elfogadni barátnõje megállapítását.

– Kata én nem akarok tanácsot adni, de egyszer kell megtörténnie és hidd el többször is meg fog! Ne felejtsd el a szavaimat.
További Szextörténetek