Családi kör 5.


Ahogy végigsétáltunk a hosszú folyosón az ebédlõ felé, Daniel szinte megállás nélkül beszélt. Kissé nehezemre esett eldönteni, hogy vajon a bortól ennyire felszabadult, vagy jól érzi magát itt, a házamban, esetleg mindig ilyen oldott a hangulata, ha társalgásra nyílik lehetõség. Mindenesetre szertelenül csapongott a különféle témák között, és az én részemrõl nem is igazán várt ebben közremûködést. Úgy éreztem, kissé túlságosan is magától értetõdõnek tartja mások érdeklõdését, mintha mindenki feltétlenül az õ véleményére volna kíváncsi, és azt tekintené mérvadónak. Egyik kezét otthonosan zsebre vágta, másikban a félig teli borospoharat tartotta, de beszéd közben úgy gesztikulált láthatatlan köröket leírva a levegõben, hogy folyamatosan azt figyeltem, mikor lötyögteti a szõnyegre a tartalmát. Igen, alighanem már becsípett egy kicsit a délután folyamán, állapítottam meg.
– A globalizmus jelenleg nem tesz mást, minthogy az egész világra kiterjeszti a nyugati kultúra hanyatlását. Lassan letörik mindenütt az ösztönös ellenállás, és ahelyett, hogy fejlõdõ ellenpólusokként emelkednének ki a különféle hagyományos kulturális központok, inkább bedarálja õket egy populista, elsivárosodó, sekélyes eszmekör és ízlésvilág. Egyesek örvendeznek emiatt, hogy végre mindenki szerte a Földön ugyanannak lesz részese, ugyanazt érti, ugyanazt szereti; de mi, a bennszülött mûértõk már tudjuk, hogy a nyugat semmi újat nem tartogat többé, sõt ugyanazt ismételgeti egyre alpáribb és közönségesebb kifejezõeszközökkel. A nyugati mûvészetek jó negyven éve nem tudnak már semmi eredetivel elõállni. És erre mi történik? Ahelyett, hogy asszimilálnánk az eltérõ perspektívákat, egyfajta vérfrissítésként felhasználva a bennük rejlõ értékeket, inkább minden a nyugati tömegek befogadóképességére degradálódik. Lenyomjuk a torkukon a saját véleményünket, és amikor önmagukat megtagadva, saját hagyományaikról megfeledkezve végre zabálni kezdik ugyanazt a szemetet, amit mi, örülünk, hogy megtörtént az elkerülhetetlen…
Danielt az élet minden területén lehengerlõen magabiztos személyiségként ismerte, aki csak találkozott vele. Magas, izmos atlétatermete, dús fekete haja, karizmatikusnak is nevezhetõ arcéle külsõ megjelenését is alkalmassá tették arra, hogy bátran egy társaság középpontja legyen, ráadásul ehhez még kiemelkedõ intelligencia is társult, amit kénytelen voltam elismerni tagadhatatlan érdemeként. A legtöbben nem tudták vele tartani a lépést, ha vitára került a sor, ám túlzás lenne kijelenteni, hogy azért, mert mindig mindenben igaza volt. Inkább mint egyéniség bírt túlságosan átütõ és elbizonytalanító erõvel. Én magam már folytattam vele hosszas vitát, amibõl egyikünk sem került ki egyértelmû gyõztesként, és ezért tisztelt, éreztem rajta. Szerette, ha ellenfélre akad, ahogy én is. De ezen az estén nem volt kedvem komoly erõfeszítést igénylõ küzdelemhez.
– Én nem látom ennyire végzetesen rossznak a helyzetet – vetettem ellene. – A világ mindig kiismerhetetlenül izgalmas, és ahogy az információtechnológia forradalmával kiszélesedik, egyre több zúdul ránk belõle. Mindenki megtalálhatja, ami érdekli, a saját szintjének megfelelõen.
– Természetes, a lehetõség adott. De vajon hányan élnek ezzel, barátom? Ne magunkból induljunk ki. Az emberek többsége nem szomjazik az új benyomások után. Nem kívánja az elfogulatlan tájékozódást, a saját kézzel felszedett információt. Beéri csupán azzal, amit tálcán kínál neki a tömegmédia. Elégedett, ha nagyjából naprakész a leginkább közkézen forgó trendek terén. A médiumok pedig nem bánnak felelõsségteljesen ezzel a hatalommal. Elég csak egy pillantást vetni a népszerû filmek, könyvek listájára, ugyan…
Volt egy olyan lappangó érzés bennem, hogy ma végképp felesleges volna vitába bocsátkoznom, így hát hagytam, hadd folytassa az elõadást. Tökéletesen elegendõnek bizonyult, ha idõnként hümmögtem egyet, vagy felvont szemöldökkel, érdeklõdést színlelve ránéztem, Daniel az egyetértés jelének vette, és bátran folytatta. Jó házigazdaként leginkább vendégem szórakozását és kényelmét tartottam szem elõtt.
Ahogy lassan sétáltunk, végeláthatatlan eszmefuttatása közben a folyosó falára aggatott képeket néztük. Én unalmamban, Daniel pedig mintegy ösztönösen, mintha mindent alaposan szemügyre venne, pedig szerintem annyira lefoglalták közben a saját gondolatai, hogy nem sokat tudatosított belõlük. De azért sorra megnézte õket, leginkább mert az embernek valahová nézni kell, ha épp nem hunyja be a szemét, és az amúgy sivár folyosón nem sok egyéb látnivaló akadt.
Egyszer régiben még büszke voltam erre a gyûjteményre. Na nem az ára miatt, ahogy sokan hinnék, hanem mert valódi értéket tudtam tulajdonítani a rajzok, festmények, metszetek mindegyikének, és gondos válogatás elõzte meg ennek a folyosói gyûjteménynek a létrejöttét.
Az egyik darab elõtt aztán Daniel megtorpant, mind séta, mind pedig beszéd közben, és homlokát ráncolva közelebb hajolt hozzá, mint aki elsõre nem hiszi el, amit lát.
– Ez eredeti? Vagy másolat esetleg?
– Mind eredeti – vontam vállat álszerényen, majdhogynem unottan, mint akinek ilyen kacatokkal van tele még a padlása is. – Tudom, ez a darab egy kissé merész. Akadt olyan, aki megbotránkozott rajta, hogy mit keres épp itt, ahol szinte mindenki láthatja. Tény, hogy néha én sem érzem valami jó ötletnek…
– Ugyan, barátom, dehogy. Miket beszélsz, ez egy igazi mestermunka. Ritka, kiváló színfolt. Tudom én, mire gondolsz – intett le egy kézmozdulattal, az orrát tudálékosan feljebb emelve – de hidd el, nincs ebben semmi kivetni való. Aki nem érti meg, hogy ilyen a világ és mindig is ilyen volt, aki szerint a valódi emberi érzelmeket örökké színfalak mögé kell rejteni, az nincs a tudatosság kellõ fokán, és nem is érdemli meg, hogy igazi mûvészetre vesse a szemét. Amúgy Zichy, ugye? – kérdezte mintegy mellékesen, hogy ne legyen feltûnõ a bizonytalansága.
– Igen, igen, Zichy – feleltem egy félmosoly kíséretében.
– Nos, roppant bátor és nagyon is helyes dolog tõled, hogy itt helyezted el – bólintott, miközben még egyszer alaposan megnézte. Amint tartottam tõle, helyeslõ kézmozdulata közben kilöttyent egy korty vörösbor a szõnyegre. Mélyet sóhajtottam, de távol állt tõlem, hogy szóvá tegyem.
– Ha bátor volnék, a többit is kifüggesztettem volna. De talán még ez a legkevésbé zavaró a közízlés számára.
– Igazad van, túlzásba sem kell esni. Az úgy már puszta pornográfia lenne, lealacsonyítanák egymást, elveszne a hatás. Ez így éppen megfelelõ, az eltérõ hangvételû mûvek sorában. Megindító, valóban – lépett tovább, én pedig készségesen követtem.

110_k

Vacsora közben tovább folyt az egyre egyoldalúbb diskurzus. Daniel belelovalta magát kedvenc okfejtéseibe politikáról, irodalomról, a világ elkerülhetetlen és egyre gyorsuló hanyatlásáról, amivel szembekélve is már csak odázni lehet a végsõ összeomlást. A technológiai szingularitás exponenciális görbéjét vagy hatszor rajzolta fel ujjával egy képzeletbeli üvegtáblára közénk, mindezt egybevetve a túlnépesedés exponenciális görbéjével, és bevallom, kezdett fárasztani a társasága. Fellélegeztem, mikor az étkezés vége felé elérkeztünk látogatása valódi céljához, az üzleti megbeszéléshez, ám sajnos addigra már elfogyasztottunk két üveg erõs portói bort, és ez mindkettõnk tiszta racionalitását kikezdte cseppet. Beszélgettünk nagy komolyan az együttmûködés lehetõségeirõl, több alternatív megállapodást is sikerült felvázolnunk, de éreztem egyre inkább, hogy döntés ma itt nem fog születni, és jobb lesz így mindenkinek. Azért örültem neki, hogy szemmel láthatóan jól érzi magát nálam, és kedvére való volt az étel is.
Már elmúlt kilenc óra, mikor belibbent Sophie, könnyed léptekkel, fehér nyári ruhában, akár egy angyal. Köszönt mindkettõnknek, aztán hozzám lépett, és egy csókot nyomott az arcomra.
– Szia, apu – súgta nekem külön, és elbûvölõen mosolygott mellé, mint mindig.
– Szia, drágám. Nem eszel velünk valamit?
– Nem, köszönöm – ingatta a fejét kissé zavarban a vendég elõtt, aki szintén nagy mosollyal bámult rá. – Beugrottunk hazafelé a csajokkal a McDonaldsba. Segítsek esetleg? Hozzak még egy üveg bort?
– Ne fáradj, majd elintézem – simogattam meg a karját. – Köszönjük.
– Akkor felmegyek. Érezzétek jól magatokat. Örültem – biccentett Daniel felé, aki szintén elköszönt tõle illedelmesen. Egy kicsit túlzónak éreztem a lelkesedését, amivel utána nézett, ahogy Sophie kiment az ebédlõ ajtaján, de betudtam a bor hatásának.
– Igazán elragadó lány – mondta aztán elismerõen. – Gyönyörû teremtés. Egyedül neveled?
– Igen, kilenc éves kora óta – mondtam nyugodtan, bár zavarhatott volna talán az indiszkréciója. Ám nem éreztem mögötte kellemetlenkedõ szándékot, õszinte érdeklõdésnek tûnt. – Mióta az exfeleségem úgy döntött, nem élte még ki magát, és elindult, hogy megkeresse a saját boldogságát…
– Hmm – bólintott Daniel jelentõségteljesen, mint aki egybõl tisztában van mindennel. – Tudom, hogyan megy ez. Igazán sajnálatos. De amint látom, jól megvagytok ketten is.
– Igen, teljesen jól – mosolyogtam. – 17 éves már, okos lány, nem lehet okom panaszra. Még másfél év, és egyetemre megy.
Ilyen és hasonló dolgokról beszélgettünk még egy kicsit levezetésképpen, de nagyon már nem folytunk bele semmibe. Éreztem, hogy ennek lassan itt a vége. Mikor megkínáltam újra desszerttel, elfogadta ugyan másodszor is, de a társalgási kedve erõsen alábbhagyott, mintha visszasüppedt volna gondolataiba.
Mikor aztán tíz óra felé felállt, hogy megköszönje a vendéglátást és elinduljon vissza a szállodába, megtántorodott és majdnem orra esett. Alighanem õ is csak ekkor eszmélt rá, hogy többet ivott a kelleténél. Hajszál híján magával rántotta a terítõt és az étkészletet is, elég kellemetlen helyzet lehetett volna, de végül tréfával agyoncsaptuk az egészet. Elviccelõdtem vele tapintatosan, hogy milyen erõs ez a bor, stb, de azért a végén hozzátettem komolyabban, hogy nem engedhetem így autóba ülni. Persze, nyilvánvaló, értett egyet õ is, mindjárt hív egy taxit.
Utólag ezerszer megbántam, hogy meggondolatlanul felajánlottam neki, aludja ki magát az egyik vendégszobában, és akkor reggel nyugodtan mehet kocsival, nem kell érte visszajönni. Van hely a házamban bõven, ez igaz, gyakran elõfordult, hogy egy elhúzódó este után vendégeim éltek ezzel a lehetõséggel, nem szoktam bánni egyáltalán. Danielrõl ugyan nem gondoltam, hogy elfogadja, de meglepõen kevés rágódás után kijelentette, hogy ha tényleg nem zavar, akkor élvezi még egy ideig a vendégszeretetemet. Dehogy zavar – mosolyogtam szívélyesen, és ezzel életem egyik legnagyobb hibáját követtem el.
Felmentem az emeletre, szóltam Sophie-nak, hogy legyen olyan kedves, segítsen a vendégnek berendezkedni, mutassa meg a szobáját, lássa el a szükséges dolgokkal, ha esetleg nem találna valamit. Õ persze szokás szerint ellenvetés nélkül, mosolyogva ment is, mint mindig, ha kértem tõle valamit. Egy igazi angyal ez a lány, gondoltam magamban boldogan és elégedetten. A saját részemrõl ezzel befejezettnek is tekintettem az estét. Mikor fél óra múlva visszanéztem, hogy elköszönjek Sophie-tól, megnyugtatott, hogy Daniel már alszik is, valószínûleg kiütötte magát kicsit. Fene se gondolta volna, hogy ennyire nem bírja az alkoholt, csóváltam a fejem. Reméltem, hogy nem fog neheztelni emiatt, vagy a szememre vetni, hogy leitattam.

Rossz alvó vagyok sajnos. Nem panaszkodom, én már megszoktam, de tény, hogy keveset alszom, gyakori hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Ilyen volt ez az éjszaka is.
Ha eleget forgolódtam már, általában olvasok valamit, vagy sétálok egyet a nagy, kihalt, sötét házban. Van egy különleges hangulata ilyenkor mindennek, egészen más, mint a nappali fényözönben. A tárgyakból csak a kontúr marad, a színeket és részleteket elmossa a kintrõl beszivárgó gyér fény, a csend pedig átható és mély. Szinte mámorító. Nem is szoktam villanyt kapcsolni, zajt csapni. Mezítláb sétálok, szinte osonok végig a házon, hogy megõrizzem a nyugalmat, és persze hogy Sophie álmát se zavarjam meg, aki biztosan békésen és ártatlanul alszik.
Gyakran kibámulok az ablakokon a szunnyadó városra, esetleg a békés kertre. Hallgatom a távoli zajokat az erkélyrõl, vagy nézem a medence vizének tükörsima felszínét. Ritkábban leülök a tévé vagy a számítógép elé, esetleg végignézem a biztonsági kamerarendszer mozdulatlan képeit. Udvar, felhajtó, garázs, bejáratok, nappali, folyosó… Így volt ez ezen az estén is. A kamerák éjjellátó módban üzemeltek, és szokás szerint nem mutattak semmi érdekeset, amíg hirtelen…
Valami mozgást láttam az egyik monitoron, a konyha felõl. Kicsit késõn néztem oda, és nem tudtam már pontosan megállapítani, hogy mi is volt az, de valaki átsuhant a képen. Talán Sophie ment le valamiért, esetleg Daniel ébredt fel, és keres valamit. Ahogy számítottam is rá, villany gyúlt a konyhában, de nem láthattam abból a szögbõl, hogy ki van ott.
Sebaj, gondoltam, õ dolga, aztán vissza is tértem egy érdekes cikk olvasásához, amit a neten találtam. Elég jól sikerült belemélyednem, mindenesetre álmosabb nem lettem tõle kicsit sem.
Vagy fél órát is elütöttem így, mikor valami csörömpölést hallottam a konyha irányából. Valami evõeszköz vagy esetleg pohár eshetett le. A kamera képére néztem, és azt láttam, hogy még mindig ég a villany. Arra jutottam, hogy jobb lesz, ha utánanézek, nehogy valaki esetleg rosszul legyen odalent.
Nem gondoltam igazából, hogy tényleg valami baj lenne, ezért elég kényelmesen sétáltam le az emeletrõl. Bár szokatlan volt nálunk ez a mozgás így hajnali fél négykor, de idegen nem jöhetett be, hiszen megszólalt volna a riasztó. Sophie úgyis szólna, ha kell neki valami, úgyhogy azt tartottam a legvalószínûbbnek, Daniel kezd kijózanodni, és keres valami hideg üdítõt, esetleg gyengélkedik kissé a gyomra.
De amint leértem a lépcsõn, és a nappali felõl végre beláttam a konyhába, egy pillanat alatt meghûlt bennem a vér. A látványra egyáltalán nem voltam felkészülve.
Sophie állt a konyhapult elõtt, rákönyökölve, fenekét kicsit kitolva, mögötte, hátulról hozzásimulva pedig Daniel. A lányomon csak egy szûk, fehér alvós póló volt, a bugyija a bokájáig letolva. Daniel teljesen meztelenül állt ott, mohón simogatta a testét, csókolta a nyakát, és mindketten olyan hangokat hallattak, olyan mozdulatokat tettek, amit nehéz lett volna félreérteni.
Elsõ kétségbeesésemben azért megpróbáltam. Ez lehetetlen, morogtam magam elé kábán. Valami másról lehet szó. De ugyan mirõl? Aztán erõszakra gyanakodtam. Ez a szemét féreg épp erõszakot tesz a kislányomon, igen. Már el is indultam feléjük, hogy közbelépek, amikor meghallottam Sophie hangját. Az éjszaka csendjében minden szót, kettejük minden apró neszét tökéletesen hallottam és értettem.
– Ahh – nyögött. – Nyomd be mélyebbre…
– Olyan szûk vagy, kicsim – suttogta Daniel sóhajtva. – Biztos?
– Igen, akarom… Nyomd belém teljesen…
Daniel megfogta a csípõjét, és ütemesen mozogtak mindketten, egyre szorosabban összesimulva. Sophie nagyot nyögött, mire a férfi csitítani kezdte.
– Shh, még felébred apád…
Lassan visszahúzódtam a sötétségbe. Nem akartam, hogy meglássanak, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Már én éreztem magam kellemetlenül, hogy mindezt látom. Rendkívül szélsõséges és változatos érzések kavarogtak bennem, de a szememet képtelen voltam levenni róluk. Teljesen sokkos állapotban bámultam õket a lépcsõ korlátjába kapaszkodva, és miközben feszülten figyeltem, az agyam eredménytelenül próbált rendet vágni zilált gondolataim között.
Szörnyen festettek együtt. Daniel nagy, erõs alakja, vele kontrasztban pedig Sophie vékony, fehér bõrû teste… És mégis, összepasszoltak, együtt mozogtak, egy ritmusra sóhajtottak és lélegeztek, a lehetõ legintimebb módon. Látszott, hogy Daniel nem tud betelni a fiatal lánnyal, falánkan simogatta, markolta és csókolta mindenét, fenekét, hasát, derekát, nyakát, tarkóját, benyúlt a pólója alá is, és a mellét simogatta… Hevesen zakatolt a szívem, valódi fizikai fájdalmat éreztem, és mégsem bírtam nem odanézni. Sõt, a farkam keményen állt anélkül, hogy észrevettem volna.
Sosem láttam még hasonlót, nem vagyok nagy pornórajongó, és amúgy is, Sophie még csak 17, ez illegális volna felvételen.
– Ahh – nyögött egyre kéjesebben, elborult tekintettel. – Bassz seggbe…
El sem akartam hinni, amit hallok.
– Igen, kicsim, imádom a popsid…
Daniel belemarkolt a lány hosszú hajába, és jobban elõredöntötte a konyhapulton, én pedig egyszeriben minden apró részletet túl jól láttam. Egy apának sosem szabadna ilyet látni. Mit mûvelek én? – döbbentem rá. Mégsem volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy elsétáljak.
Megpillantottam Daniel nagy farkát, ahogy lassan ki-be húzogatta Sophie fenekében, hosszú, komótos mozdulatokkal. Szürreálisan képtelennek tûnt, hogyan fért be neki ilyen könnyedén, és hogy-hogy nem sikítozik fájdalmában, sõt… Ahogy láttam, nagyon is élvezte. Szemét félig lehunyva, ajkát nyitva felejtve, a pultba kapaszkodva nagyokat nyögdécselt, mint egy igazán kéjsóvár, felnõtt nõ, Daniel pedig szemmel láthatóan nem csinált belõle morális dilemmát, hogy megadja neki, amit kíván.
A mozgásuk gyorsult, egyre hevesebbek lettek mindketten. Összecsattantak tompa, halk zajjal, markolták és szorították egymást, az arcukat eltorzította a nemiség ösztönös élvezete, nekem pedig belefacsarodott a szívem a látványba.
Fogalmam sincs, meddig néztem így, ahogy dugnak. Öt perc vagy fél óra? Soknak tûnt, de ahogy késõbb végiggondoltam, nem tarthatott túl sokáig. Sophie sikított egyet, Daniel pedig a szájára szorította a tenyerét, és lökött rajta még néhányat, aztán ráborulva belé élvezett. Apró levezetõ mozdulatokkal döfködte még egy darabig a fenekét, miközben halkan pusmogtak és becézgették egymást.
– Imádlak kicsim, isteni vagy – zihálta Daniel, Sophie pedig hátrafordult, hogy megcsókolja.
– Köszönöm – súgta mellé, és olyan cédán mosolygott, amilyet róla eddig el sem tudtam képzelni.
Hogy eléjük álljak, és kérdõre vonjam õket? Nem, ezt abban a pillanatban el sem tudtam képzelni. Gyakorlatilag menekültem onnan, sebesen fel az emeletre, mielõtt megneszelik, hogy bármit láttam. A szobámba érve aztán az ágyra vetettem magam, kimerülten, mint aki kilométereket rohant, és szinte álomba ájultam. Reméltem, hogy reggel majd kiderül, csak egy õrült agyszülemény volt az egész.

De nem. Másnap elsõ dolgom volt, hogy visszanéztem a kamera felvételét, és láthattam, hogy elõbb Daniel megy le a lépcsõn egy szál boxerben, a nappalin át a konyhába, aztán valamivel késõbb Sophie. Bõ egy óra múlva jelent meg Daniel ismét. Egyedül ment vissza, fel a szobájába, Sophie pedig némi idõ elteltével követte. Várt néhány percet, gondolom, hogy véletlenül se lássam õket együtt, de ez nem sokat javított már a helyzeten. Minden, aminek tanúja voltam az éjszaka, beleégett a retinámba. Ha lehunytam a szemem, õket láttam, ha csend vett körül, õket hallottam. A gondolataim monomániás körpályán süvítve szülték a rosszabbnál-rosszabb kényszerképzeteket.
Daniellel nem találkoztam reggel, direkt elkerültem, és soha az életben nem akartam többé látni. Bár nem vagyok egy erõszakos ember, erõs ingert éreztem magamban, hogy valami kemény tárggyal pépes masszává zúzzam a koponyáját, úgyhogy jobb lesz így, gondoltam. Úgysem tudnék rá soha ugyanúgy nézni még egyszer, ahogy sajnos a lányomra se.
Ez volt a nagyobbik gond. Hogyan tudtam volna ezt a traumát gyorsan és csendben feldolgozni?
Hozzátartozik az összképhez, hogy mindaddig valóban egy földre szállt angyalként tekintettem Sophie-ra, a naiv apák gyanútlanságával, és nem is feltételeztem, hogy egyáltalán érdekli a szex. Sosem beszéltem vele ilyesmirõl, és kezdtem is magamat vádolni emiatt. Hogyan lehetséges, hogy ennyire nem ismerem?
De hiszen annyira fiatal még. Testileg a koránál valamivel fejletlenebbnek tartottam, vékony volt, alacsony, a melle sem valami nagy, bár persze, a feneke formás, nõies. És az arca sem olyan kislányos már, mint ahogy a bennem élõ képen viszontláttam. Ezek után egészen más módon vettem szemügyre, mint addig. Rá kellett jönnöm, hogy sok új ruhája van, amit valahogy elmulasztottam észrevenni. Másként mozog már, másként beszél és mosolyog, mint néhány éve. De azért ez mégiscsak durva és helytelen, ami történt. Vagy bennem van a hiba, és egyszerûen csak olyat láttam, ami nem rám tartozik? Vívódások végeláthatatlan sora kezdõdött bennem.
Miért pont popsiba engedte? És miért egy ennyivel idõsebb férfinek? Hallottam már, hogy egyes tinilányok az orált és az anált preferálják a hagyományos aktus helyett, hogy szüzek maradjanak. Errõl lehet szó, vagy a puncija sem szûz már? És vajon hány férfival történt már ez meg? Hányan kúrták seggbe az én ártatlannak hitt kislányomat? És miért pont a konyhában kellett csinálniuk, ilyen eszetlenül óvatlan módon? – Minduntalan csak kilátástalanul felhúztam magam.
Jóval behatóbban kezdtem rá figyelni, mint azelõtt. Követtem a házban a tekintetemmel, amerre csak járt. Néztem a kamerákon, hallgatóztam a szobája elõtt. Amikor nem volt otthon, be is mentem és kutakodtam. A laptopján legnagyobb bánatomra nem ismertem a jelszót, kézzel írt naplót pedig nem találtam. Arra viszont rájöttem, hogy elég sokat maszturbál, naponta akár többször, ráadásul a legkülönfélébb segédeszközökkel, amik a kezébe akadnak. Hajkefe, üres alkoholos üveg nyaka, filcek, dezodor, zöldségek, uborka, banán… Hallottam a nyögéseit, és már tudtam, mit csinál. Végre rájöttem, milyen sokáig elmarad suli után, és hogy ez nem feltétlen a barátnõknek köszönhetõ, ahogy eddig állította.
A viselkedésem is elkerülhetetlenül megváltozott vele szemben, ami neki is hamar feltûnt. Eleinte még próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de az a kedves mosolya csak olaj volt a tûzre. Mogorva lettem és barátságtalan, faggatni próbáltam, de nem tudtam belõle kiszedni semmit. Elõfordult párszor, ami azelõtt sosem, hogy rákiabáltam és nem engedtem el otthonról estére.
Fogalmam sem volt, mitévõ legyek, képtelen voltam kiverni a fejembõl ezt az egészet.

Egyik nap aztán õ tette meg, amit talán nekem kellett volna: odaállt elém, és nyíltan megkérdezte:
– Mi a baj? Annyira más vagy mostanában. Történt valami? A céggel talán?
Érdeklõdése teljesen õszintének és ártatlannak tûnt, de felkészületlenül ért, nem is tudtam, mit feleljek rá. Eleinte hárítani akartam, de erõsködött.
– Nekem elmondhatod. Szeretnék segíteni, ha tudok. Mindig azt mondtad, mi ketten vagyunk csak egymásnak… Rám számíthatsz bármiben, ahogy én is rád.
Nagy nehezen aztán kiböktem. Elmondtam, hogy láttam õket azon az estén. Hogy akaratlanul tanúja voltam, ahogy õk ketten… Egy idõ után, ahogy átszakadt bennem a gát, megállíthatatlanul ömlött belõlem a szó, és elmondtam mindent, részletesen.
Az arca elkomorodott, a szemében sértett sötétség gyúlt.
– Te kilestél minket? – kérdezte megdöbbenve.
– Nem voltatok valami elõvigyázatosak, meg kell hagyni. Abszolút nem állt ilyesmi a szándékomban, és ha kitörölhetném az agyamból, megtenném, elhiheted.
– Te jó ég… – temette a kezébe az arcát. – Ez szörnyen gáz.
– Igen – bólintottam gúnyosan. – Szörnyen és elfogadhatatlanul gáz. Mégis, el tudod nekem mondani, hogy mit képzeltél? Vagy meg tudod magyarázni, hogyan történt ez az egész?
Könnyes szemmel nézett fel rám, dühösen vigyorogva.
– Nincs mit megmagyaráznom. Szeretkeztük, mert kívántam és jól esett.
– Ezt nem nevezném éppen szeretkezésnek… – szóltam közbe.
– Nem érdekel! Akkor basztunk! Mégis mi közöd van neked ehhez? Hogy mertél kilesni?! És még te duzzogsz ezek után?
– Ne beszélj így velem. Egy idõs férfival enyelegsz, egy üzlettársammal, ennél sokkal okosabbnak, de legalábbis igényesebbnek hittelek. Hogy voltál erre képes? Mit gondolsz, milyen képet fest ez rólam elõtte? – estem neki egyre dühösebben.
– Nem fogok tõled engedélyt kérni, hogy kivel dughatok! – kiáltott vissza sírva.
– Több is volt? Sok volt már, ugye? Mesélj csak nekem, hány pasival volt eddig ilyen komolytalan kis kalandod?
– Sem-mi kö-zöd hoz-zá – sziszegte szótagoltan. – Úristen, ez nem a 19. század. Azt gondoltam, te felvilágosult vagy… Nem ilyen gyöpös öregember.
– De minek hazudtál? Hogy mertél ennyire félrevezetni?
Kezdtem végképp elveszteni a fejemet.
– Nem hazudtam. Sosem kérdeztél ilyenekrõl. És te sem számolsz be róla, kivel hogyan szexelsz.
– Akkor ezután másképp lesz.
– Ugyan, mi lesz másképp?
– Miért nem tudsz egy hozzád való, rendes, fiatal fiút keresni legalább? Ha már mindenáron…
– Gyûlöllek – mondta halkan, és szipogva faképnél hagyott, felment a lépcsõn.
– Ezután nem mehetsz el itthonról az engedélyem nélkül! – harsogtam utána, magamon kívül. Szörnyen felbosszantott.
Ám amint kicsit megnyugodtam, magam elé révülten elgondolkodva, be kellett ismernem magamnak, hogy ez az egész nagyon el van rontva.

Vagy két hétig egyáltalán nem beszéltünk egymással. Került engem, és én is õt. Akármennyit gondolkodtam, nem tudtam eldönteni, kinek van igaza, és részemrõl mi lenne a helyes magatartás ebben a helyzetben. Legyek durva és szigorú? Kérjek esetleg bocsánatot? Az képtelenség, nem tudom megtenni. Szörnyû szülõ lehetek, ostoroztam magam. Elrontottam valamit valahol, és nem hozhatom már helyre. Nem beszélhetek Sophie-val már azelõtt, hogy ez az egész megtörtént volna.

Egyik este a nappaliban olvastam, elmúlt már nyolc óra is, amikor Sophie sétált le a lépcsõn kicsípve, miniszoknyásan, az ízlésesnél egy kicsit erõsebb sminkkel az arcán. A parfümje illata felhõként követte, méterekrõl megcsapta az orromat. Fekete harisnya volt rajta combfixszel, magassarkúval, meglehetõsen kihívóan. A fehér felsõ alatt nem hordott melltartót, tökéletesen látszott szép kis mellének formája. Megállt elõttem, csípõre tette a kezét, és szemtelenül kijelentette:
– Elmegyek egy buliba, késõn jövök.
– Így? – néztem végig rajta meghökkenve. – Gondolod, elég kurvás?
– Nem is tudom, neked tetszik? – fordult körbe elõttem. Éreztem, hogy direkt provokálni akar.
– Komolyan azt hiszed, hogy elengedlek így éjszakára?
– Miért ne? – bámult rám értetlenkedést színlelve. – Holnap szombat, nem kelek korán. Itthon unatkozom.
Letettem a könyvet és felálltam, hogy közelrõl nézzek a szemébe. Dühös volt a tekintete és vad.
– Ha neked az a szórakozás, hogy felszedsz valami ismeretlen tahót és megdugatod magad vele…
– És ha nem is egyet? Kettõ jobban hangzik, nem? Vagy három? – nézett rám bátran.
– Az uborkánál biztos jobb.
– Féltékeny vagy? Arról nem tehetek, hogy neked csak a kezed marad estére.
– Gondolod, hogy én nem tudnék összeszedni valami hozzád hasonló ribancot, ha erre volna szükségem?
– Szerintem nem. Nem szeretjük a besavanyodott vén faszokat.
– Pont olyan vagy, mint az anyád.
– Meg is értem õt, hogy unatkozott melletted. Csak azt nem tudom, miért nem hagyott itt elõbb.
– Velem együtt téged is elhagyott, emlékezz.
– Mert csapnivaló férj voltál. Ahogy apának is szar vagy. És ha velem baj van, az a te hibád is.
– Nem fogod rám hárítani.
– Dögölj meg – vágta rá, és itt fogyott el végképp a türelmem. Reflexbõl adtam neki egy jókora pofont, amitõl egybõl az asztalra esett. Tény, hogy elborult az agyam, sosem éreztem azelõtt ilyesmit. Úgy éreztem, ölni tudnék dühömben. Elsõsorban Danielt, ha itt lenne.
Belemarkoltam Sophie hajába és annál fogva állítottam talpra. Ahogy rám nézett, a szeme könnyes volt ugyan, de a tekintete továbbra is vad és gátlástalan. A szája sarkából vér serkent. Hirtelen hihetetlenül szexinek éreztem így.
Mintha a vesémbe látott volna, kárörvendõn elmosolyodott.
– Úgy tudtam, hogy errõl van szó. Féltékeny vagy. Te szerettél volna seggbe baszni, és csak az zavar, hogy más tette meg. Kimondhatatlanul kívánod a szûk popsimat, mindennél jobban szeretnéd a farkad körül érezni. Ugye, apu? – nevetett.
– Hogy te milyen egy mocskos kis ribanc vagy – mondtam, mire felelet helyett csak vigyorogva megnyalta véres felsõajkát.
Ennyi. Itt teljesen ledobta az agyam a láncot. Nem tudnék mentséget találni rá, olyannyira kilátástalan, hogy nem is próbálom többé.
Lenyomtam magam elé térdre, õ pedig nem igazán ellenkezett. Csendben nézte, majdhogynem diadalmasan, ahogy kigomboltam a nadrágomat és lehúztam a sliccemet. A farkam kõkemény volt, amikor elõvettem.
– Most szopni fogsz drágám, ugye tudod? – mondtam neki az izgalomtól félõrülten, õ pedig szinte közönyösen egy vállrándítással válaszolt. Mozdulatlanul térdelt elõttem, könnyes szemekkel felnézve rám, és hagyta, hogy az arcába toljam a farkamat.
– Nyisd ki a szád – parancsoltam rá, mire szó nélkül engedelmeskedett. Végig a szemembe nézett, miközben a szájába nyomtam a duzzadó farkam, és készségesen kapta be, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Szopj, te kis ribanc – sóhajtottam magamon kívül. Szót fogadott, cuppogva, rendesen szívni és szopni kezdte a farkam, miközben a nyelvével simogatta mellé. Megfogtam a fejét, belesimítottam a hajába, és miközben a szemkontaktust végig megtartottuk, ütemesen dugni kezdtem a száját. – Ez kell neked, ugye? Egy fasz a szádba, hogy végre jól érezd magad – mondtam reszketve, õ pedig cuppogva szopott.
Annyira izgatott voltam már, és olyan régen voltam nõvel, hogy éreztem, nem fog sokáig tartani. Teljesen maga alá gyûrt a vágy, megrészegültem a látványtól, az érzéstõl, és hogy mennyire perverz, undorító dolgot teszek. Már nem tudtam magamnak parancsolni. Sophie tarkójára tettem a kezem és egészen a torkáig nyomtam a farkam, amíg levegõért nem kezdett kapkodni. Láttam, hogy könny folyik végig az arcán, és teljesen elkenõdik a szemfestéke.
– Ezt szereted? Hm? Így most jó? – kérdeztem tõle, még mindig végtelenül dühösen. Kivettem a farkamat a szájából és összesimogattam vele az arcát. Paskoltam a szép, angyali pofiját, és õ szemérmetlen mosollyal tûrte, sõt, direkt tartotta nekem. Képtelen voltam kiolvasni a szemébõl, hogy mi játszódik le benne.
Visszanyomtam a szájába, puha ajkai közé, mire felszólítás nélkül is szopta tovább. Ügyesen csinálta, túlságosan is ügyesen. Biztos, hogy nem én vagyok ebben sem az elsõ, gondoltam, és a felismerés fájt, de egyszersmind még jobban felizgatott.
– Egy igazi kis szopós ribanc, apu kis kurvája – nyögtem a szemébe, õ pedig ártatlan tekintettel bólogatott a nyálától csillogó farkamon. – Ügyes kislány… Szopj csak… Ez az…
Végül kivettem a szájából, húztam rajta párat, és nagyokat sóhajtva az arcára spricceltem. Emiatt sem ellenkezett, csak csendben lehunyta a szemét, hogy ne menjen bele, és hagyta, hogy ráélvezzek, ahogy akarok. Bõven folyt végig az arcán a sperma, jutott mindenhová, a hajába is, a gyönyörû ajkaira, az állára, a ruhájára. Rávertem mindet, és önkívületi állapotban néztem le rá. Mikor kinyitotta a szemeit, elmosolyodott gúnyosan, de továbbra sem szólt semmit. Csak térdelt ott elõttem, spermától csepegõ arccal, elkenõdött rúzzsal és szemfestékkel, összekócolt hajjal, a szája sarkában még mindig némi vérrel.
– Most már tetszel – suttogtam keserûen. – Mehetsz, ahová akarsz.
Végre megmozdult, a táskájáért nyúlt. Zsebkendõt keresett, hogy letörölgesse magát, miközben feltápászkodott.
– Utállak – válaszolta. – Tönkretetted a sminkemet, te fasz.
Teljesen kiürülve omlottam vissza a fotelba, ahol az imént még olyan nyugodtan olvastam. Ez nem lehet igaz, gondoltam. Ez az egész csak egy szörnyû álom.
Sophie elhasznált vagy három zsebkendõt, mire úgy-ahogy megtisztogatta magát, aztán a negyedikkel a könnyeit törölgetve, szipogva elbaktatott, fel a lépcsõn, vissza a szobájába.
További Szextörténetek